Szerző
Czóbel Minka

Czóbel Minka

költőnő

1855. június 8. — 1947. január 17.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 38 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2019. július 5.

Megosztás

Címkék

Czóbel Minka

Visszfény

Fehér holdvilágnak ezüst karimája
Világoskék égbolt nagy mezejét járja.
Elterül az alkony párás-ködös leple,
Az egész fennsíkot hullámával lepve.
Hullámzik a ködös esti pára-fátyol
Kis városka felett, ott a völgyben távol,
Óriás hegylánczot lassan beborítja,
Éles körvonalját lágyabbra simítja.
Esti alkonyatba virágillat téved,
Fűszeres illatja erős hegyi légnek.
Éles erős szinben mezei virágok, -
Kövecses hegyi út, a melyen most járok
Vetés van mellette, de szegény a földje,
Nem nőhet a szeme, éretlen a zöldje.

Képzelgő gondolat, áldás-e vagy átok?
Este, hegyek közt is délibábot látok.
Pitypalaty szólalt meg, ösmerős hang szárnyán
Messze repül lelkem, hazafelé szállván,
Messze oda, hol az én nyelvem beszélik,
Hol aranyos mezőn nehéz kalász érik:
Homok úton járok, mely szélesen halad
Poros két ákáczsor szürkés zöldje alatt.
Ákácztörzsek barna vonalán keresztül
A tágas nagy mező arany fénye rezdül.
Fényes, napsugaras, aranyos az alap;
Sötét árnyék rajta egy közelgő alak:

Csendesen jár, lassan, örül a napfénynek
Vidor sugárja van jó öreg szemének;
Hófehér hajfürtjét a szél el-elkapja:
Községünk agg, tisztes református papja.
Itt élt csendben vagy egy félszázadon által,
Meg volt elégedve élettel, világgal.
Várta évről-évre a körte érését,
Örömmel figyelte szívek ébredését;
Ha egy fiatal párt áldva össze adott,
Gyermekesen örült, dicsérte a napot.
Hogy ha nyugalmasan csendesen temetett,
Nem búsult, nem itélt, a múlt élet felett.
Olykor szólt: "Hisz' egyszer mindenki bevégzi,
De a meddig lehet, jó a napot nézni."
Gyermekded volt, bölcs volt, - most közeleg felém.
Vidám nyugalmas fény árad széjjel szemén.

Ugyan mit képzelek! - régen eltemették,
Hiszen láttam, mikor koporsóba tették,
Láttam, hogy borúlt rá fekete fedele;
Sok tavaszi virág hogy szállott le vele
Ingó köteleken, a jó meleg földbe,
Hogy csillant még vissza a koszorúk zöldje. -
Öreg füves kertbe' hullnak le az ágról
Érett piros körték, nem szedi a fáról
Jó öreg pap keze - idegennek érnek,
Lassan lehullanak, ha már fent nem térnek.
Eltakarja őket, elnyeli az árok. -
Máshoz folyamodnak a fiatal párok.

S én itt csak a köves hegyi útat járom,
Előttem tündöklő délibábos álom,
Meleg napsugárról, aranyos mezőről
Messze földön fekvő, csendes temetőről.

Czóbel Minka aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom