FaDRe kedvenc versei
Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken -
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.
Mikor az átkok átka zúg,
Milyen hazug
A szenvedés:
S a szenvedés milyen kevés.
Most, mikor a nagy inogások
Sápadt képe rezeg a Földön,
Szív-serlegem kiteszem, Uram
S piros kedvét, íme, kitöltöm.
Szegény fiuk, kiknek hallanotok
Csak megvénült könyveinkből lehet,
Mit súgnak az éji Szajna-habok.
Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Csak még egyet szeretnék.
Mert már sokat megláttam:
Utálni s nem törődni
Szeretném látni már magamat.
Mit eddig kaptunk Scythiától,
Halálnak sok, életnek kevés.
Bajtársaink, most jön a java:
A kétségbeesés.
Mit akar most a Nap,
Miért akarja így tavasszal
Elhitetni,
Hogy sokkal boldogabb,
Szebb és fiatalabb vagyok?
Amott az Ősznek
Kanyargós, ezer útú kertje,
Ázott levéllel bekeverte
A bércek mögül rohant szélvész.
Hullámlik az Ég,
Ez a végtelen titok-tenger
S dobja szemünk partjára
Csillogó csillagait
Szűk markú kegyelemmel.
Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,
De közben búsan lekönyököl,
Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Az anyám sem ismerne
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen.
Egy reggelt kérek én csak.