Péczeli József

Szarkák és szajkó

Egy mezőben vígan ugráltak a szarkák,
S a szajkó nézgélte, mely szép tarka-barkák,
Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,
Előbb tovább rakják táncra nőtt sarkukat.
Mely gyors sebességgel nyelveik peregnek!
Mikor örvendező kacajjal cseregnek. -
Addig tekergette rájok irígy szemét,
Hogy mellettek kezdte unni saját nemét.
Elhullt tollakat hát magára foldozta,
Félrőfnyire ő is farkát kitoldozta,
E lopott köntösben, mihelyt felkészüle,
Egyszer hajnal előtt sergökbe repüle.
Ott még kevélyebben farkát billegteti,
Szarka-módra lábát furcsán illegteti,
Hol repdes, hol tölti az időt sétálva,
Régi pajtásira néz vissza utálva,
De hogy a többekkel elkezdett cseregni,
Lapos nyelve késett, nem tudott peregni.
Amelyből a szarkák nemét megismerték,
Mérges csípések közt nyájukból kiverték.

E szemtelen szajkót mindazok követik,
Kik nemzetök s nyelvök rútabbért megvetik.
Sok magyar nemestől magyar szót bár hallj ma,
Szégyenl így beszélni e franc s német majma.
Magyar táncot bálban nem kell tőle várni,
Majom ő, német, s franc kontradánszt fog járni.
Plundrán cserélte el feles köntöseit,
Mindenképp gyalázza nagylelkű őseit. -
Mint pillékké válnak a selyembogarok:
Úgy lassan más néppé lesznek a magyarok.
A nagyon elkezdték: közel az ideje,
Hogy e híres népnek lesz csak a hűlt helye.