|
Egy ledőlt diófához Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsin kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti, húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.
Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! - szemeimbe tűnnek Gyilkosid.
Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos eleitőd.
Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! - Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! - hazánk` szelid ég.
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
|
Természet
Ehhez a vershez még nem tartozik címke. 
Ezt a verset 2008. április 23. óta 1599 alkalommal nézték meg.