Szerző
Endrődi Sándor

Endrődi Sándor

költő és író

1850. január 16. — 1920. november 7.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1334 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. augusztus 4.

Megosztás

Címkék

Endrődi Sándor

Eső

Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.

Koronkint rohamosra válik,
Csakúgy zuhog, csakúgy szakad;
Nézem az égből aláomló
Szürkés záporvonalakat.

S ahogy így nézem, nézem őket
Gondolat nélkül, mereven:
Szívem egyszerre nagyot dobban
És könnybe lábbad a szemem,

Oh, nincs vetésem s örömöm, hogy
Megkapja télvizét a mag:
Halottam van, halottam, akit
Ez idők - eltorzítanak.

A földbe siető víz árján
Egy zord hajó száll: képzetem,
S elém tűnik a csontig ázott,
Romlásnak induló tetem.

Elém - óh angyalom, óh drágám -
Testetlen, vézna tagjaid,
Szemeid bús ürege, melyet
A pusztulás rémesre nyit;

Azok az elfeketült ajkak,
Azok a szegény váz-kezek,
Alakod alaktalan árnya
Te ronccsá szilánkolt remek!

És nem vigasztal, hogy neked már
Mindegy: esős ég, napvilág, -
Ezerszer átérzem helyetted
A szenvedések iszonyát.

Az, ami téged rombol, áztat
S átjárja dermedt tagjaid:
A záporos föld rőt iszapja
Behatol élő csontomig.

Az, ami téged nyugtat, altat:
Lelkem kétségbe kergeti,
S szívem megérzi, fölszisszen, ha
Mozdulnak sírod férgei...

Endrődi Sándor aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!