József Attila

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.

1934. október

József Attila aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Ildus

2013. május 2. 22:42

legkedvesebb versem a költőtöl, nagyon szerettem szavalni, de ugyan ennyire szeretem minden versét:)

43Valeria

2013. január 18. 14:58

Mama c. verse gyakran van eszemben. Ilyenkor én is Mamára gondolok! Oly nehéz volt a sorsunk, mint Attilának!
''Nem nyafognék, de most már késő!''
Nemesné

Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ