Szerző

Morócz Jenő

költő és drámaíró

1872. — 1919.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 452 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. december 16.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Morócz Jenő

Betegágyon

I.

Elmúlni és megsemmisülni
Az ember czélja nem lehet, —
Hiába volna szent barátság,
Hiába volna szeretet?

Olyan sok nemes és nagy eszme,
Mi emberszívben létre kel —
Bennünk csupán azért születne,
Hogy mint a pára tűnjön el?

Mi éjjel-nappal tenni késztet,
S ösztönzi lelkünk szüntelen,
Bensőnkben csupán azért égne,
Hogy minket semmivé tegyen?

Mi gondom rá? Mit tépelődöm?
Minden elvész az ég alatt,
Csupán az eszme kél ki egykor,
S a szellem az, mi megmarad!

II.

Ez hát az élet, melyért úgy rajongtam:
Szenvedni folyton, szakadatlanúl,
Szemeimet a kínok közt kisírni,
Míg árva lelkem tűrni megtanúl.

Ez hát az élet, melyet úgy szerettem:
Feküdni lázban, kétségek között,
Elfogyva lassan, testben összetörve,
Mint a hajó, mely szírihez ütközött.

Lezárt ajakkal várni jobbulásra,
Magamba fojtva sóhajtásomat;
Magamba fojtva egy-egy jajkiáltást,
Mit jó anyámnak hallni nem szabad.

Miért vérezzem még az ő szivét is,
Mely éjjel-nappal érettem remeg.
Oh nem vagyok egészen elhagyatva:
Jó arczát látva mit se szenvedek.

Szelíd szavára mindent elfelejtek,
Szemeim forró könyet ejtenek.
És hálás szívvel gondolom magamban:
Jóságáért az Isten áldja meg!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom