Szerző
Endrődi Sándor

Endrődi Sándor

költő és író

1850. január 16. — 1920. november 7.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 683 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. augusztus 7.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Endrődi Sándor

Poharak közt

Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, -
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Nekem az élet: élet,
A dal is dal nekem csak.
Nem csöndes házi portán
Kapirgáló baromfi,
De vakmerő trillákkal
Fel, kék magasba rontó,
Víg, mámoros pacsirta;
S a bor nekem, barátim,
Nem nyavalyás dekoktum,
Mit úgy kell csak beszednem
Óránként egy kanállal, -
De levegő, mely éltet,
S mely annál szívderítőbb,
Minél több és valódibb!
Mi gondom a jövőre,
S a multtal mért vesződném?
Előttem a jelennek
Nagy, vágtató világa,
S a röpke pillanatnak
Minden varázsa, kéje, -
Hát élvezem a mámort.
S nem félek semmiféle
Tikkasztó macskajajtól,
De jókedvem virágit
E lángitalba szórom,
S tűzrózsákat dobálok
A sápadt Gond szemébe.

Bár itt a pálya vége,
S az alkony mind alább száll;
Sebaj, míg van kedélyünk,
S a borunk nem fogyott el!
Meghalni? Eh, szamárság!
A meghalást, barátim,
A földi elmulásnak
Ez ósdi formuláját
Vénasszonyokra bízzuk,
S hitvány filiszterekre.
Meghal, ki nem bolondult,
Meghal, ki nem teremtett,
De, mint mi, cimboráim,
Ilyen kemény legények,
Mi legfölebb kidőlünk
Az élet bora mellől
Egy röpke pillanatra,
De már a másik percben
- Sugárba, fénybe mártva -
Kibontjuk szárnyainkat,
Merészen átsüvöltünk
A földiség homályán,
Hogy ott fenn újra égjünk
A teremtés tüzében,
És áldást tündököljünk
A lenn vérezve küzdő
Magyarság életére!

Endrődi Sándor aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!