Egyedül
Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.
A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.
Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.
A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
2013. január 31. 16:31 |
Milyen szépen írja le, hogy egyedül van. Megható és fájó képek jelennek meg a műben.
'' A föld szorít, s fölém végetlenül tágul ki, mint egy kék üvegharang''
Margó
2013. január 19. 16:53 |
Magánya , melyben csak a természetet szerethette, rettenetes lehetet. Sorsát a kor pecsételte meg!
Nemesné