Petőfi Zoltán

Kinzó gondolat

Egy gondolat bántja most lelkemet,
Hogy elfelejtesz lányka engemet.
Hogy elfelejtesz s nem lesz senki sem,
Ki szánakozik vérző szivemen.

S e gondolat mily gyötrő s kínozó,
Harap miként egy mérges, rút kigyó.
E gondolatnak súlya, terhe nagy,
Leroskadok e nagy teher alatt.

De ugy-e engem ily kegyetlenül
Nem fogsz felejtni, lányka? Egyedül
Hiszen te voltál, aki engemet
Meghallgatott s nyújtott reményeket.

Igen! Mi még itt nékem éltet ad,
Mit el nem vittek, ami megmaradt,
Az a remény, s hűsítő árnyiban,
Elfáradván, kinyugodom magam.

S ha munka után néha nyugodom,
Reád fogok gondolni angyalom,
Kinél barátom jobb sohsem leszen,
Mig tart e földön hitvány életem.