Tóth Kálmán

E szenvedés...

E szenvedés mult tévedések,
Talán hibák fájó nyoma;
Kit önvád nélkül ér a bánat:
Nem szenved az, hidd el, soha.

Az ártatlanság sujtolt arcza
Fölemelten az égre néz:
Minálunk földre szegzett szemmel,
Leverve jár a szenvedés.

Szivünk jogának ellenállott
Minden, körültünk a mi élt,
Kitépnünk akkor kellett volna,
Midőn fogamzott, a gyökért.

De tévedésünk szentnek tetszett
S jogosnak, bár nem volt joga,
És elaltatott mindkettőnket
A szerelemnek mámora.

Az ébresztők csoporttal jöttek,
De mi nem hallók ezeket,
S álmunkból akkor ébredénk föl:
Midőn két élet elveszett!

És most előttünk átbonthatlan
Egy tömkeleg van, semmi más:
Az együttlét nem boldogitna,
S nem nyugtat meg a szakadás;

S ha még a vádat elfogadnók,
Hogy mind e kín megérdemelt:
A bűnhödés is, a mely méltó,
Megnyugtathatja a kebelt...

De boldogságunk, a mely elmult,
Még emléknek is oly kevés,
S mig tévedésünk oly kicsiny volt:
Iszonyú nagy a büntetés!