Tóth Kálmán

Szivemben ketten laknak...

Szivemben ketten laknak:
Egy gyermek és egy agg,
Oly fecsegő az egyik,
A másik hallgatag.

A gyermek oly közlékeny,
Mindent elmondana:
Hogy a házban, szivemben
Mily pusztitás vala.

Hogy felgyujták, megrablák,
Tapostak a gazok:
Hogy minden vagyonából
Orvul kifosztatott.

Hogy képeit széttépték
Kaczagva, kegytelen,
Mik téged ábrázoltak:
Barátság, szerelem.

A ház szentelt vizéből
Hogy csináltak sarat,
A könyből, mely a dúlók
Sarujához ragadt.

Hogy iszonyú e ház már,
Utvesztő a küszöb,
Belől megöltek vére,
Mohlepte rom s üszök.

Elmondana ezt s többet
A gyermek oly nagyon:
Hisz ő szegényke az én
Költészetem, dalom.

De az agg: büszkeségem
Ki szintén ott lakik,
A közlékeny fiúnak
Mindig azt mondja: csitt!

És aztán veszekednek
Az ifjú és az agg:
Mig a nagy a kisebbet
Végre megfojtja majd!