Tóth Kálmán

Ha én egykor megváltoznám...

Ha én egykor megváltoznám!
Oh hogy szólhatsz igy nekem,
Most, a mikor már oly régen
Nem merengtem képeden.

Mikor a mért szemeimből
Annyi, annyi köny szakadt,
Kezed fogni, reád nézni,
Ujra, ujra mind szabad.

Ugy-e tréfálsz! ...oh hisz máskép
Nem mondhatnál ilyeket,
Tudod te azt jól, hogy nekem
Megváltozni nem lehet;

Hogy akkor is szerettelek,
Mikor nem ismertelek.
Szivem, lelkem átbujdostad,
Mint a láz az ereket;

S akkor is, ha meghülhetnék,
Szivemben lesz alakod,
Mint a tó végső virága,
Mely tükrére ráfagyott.

Minek szólsz hát változásról,
Oh minek szólsz énnekem,
Irigyled tán az üdv fényét,
Mit itt látsz most képemen?

Vagy lelkemet félted tán... hogy
Nagy fényében megvakul,
S kérkedésid azért adod
Üdvösségem árnyaul?!