Tóth Kálmán

Őszi idő...

Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kínos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!

Sétálgatok a szobában föl-alá,
A nagy magány mintha léptim' hallgatná,
Kandallóban kialvó tűz hamvadoz -
Nézem - nézem - ugy hasonlit magamhoz!
Magamhoz!

Ifjuságom - minden, minden oda van,
Körülnézek egy vigaszért - hasztalan!
A mik engem az élethez kötöttek:
Mind széttépve szálai az örömnek,
Örömnek!

Ablakomon ide szürkül be az ég,
Kérdem tőle: leszek-e én boldog még?
Őszi eső hull szomorún, csendesen -
Minden csöppje azt susogja: sohasem!
Sohasem!