Tóth Kálmán

Átok

Ha van isten: megbünteti,
Vérkönyet kell sirni neki,
Oh sirjon is bús éjeken,
S tudja, hogy nincs segedelem.

Haldokoljon rettegésben,
S meg ne tudjon halni még sem,
Ugy vergődjék, kinlódjék meg,
Mint a földön gázolt féreg.

Forgolódjék tövis-ágyban,
Pattogjon az ér agyában,
Forró fejét kétségb' esve
Hideg párnán hűsitgesse.

Nappal mindig félve járjon,
Fájjon neki minden lábnyom,
Ne legyen a járása más,
Mint egy örök földindulás.

És titkolja vonaglását,
De ezt mások mégis lássák,
Mint hollók a hullát, vázat,
Boritsa el a gyalázat.

Mint engem csalt, csalják meg ugy,
Mint elhagyott, hagyják el ugy,
Undor és vágy rágjon szivén,
Szenvedje át mind, a mit én.