Pável Ágoston

Mielőtt ránk esteledik

Kell még egy verset írnom Hozzád,
mielőtt ránk esteledik,
mielőtt elhangzik a végső "istenhozzád!"

S e versben meg kell mondanom:
fenn ne akadj
én csetlő-botló boldogtalanságomon.

Hiszen Te csak leültél
a lehangolt, árva spinéthez;
és mert a csámcsogó környezet untatott:
kivertél rajta
pár bennfelejtett, csengő-bongó futamot.
S míg szemed messze elmélázott:
nem vetted észre, hogy
a megérintett billentyűk alól
halk cseppekben a szívem vére fogy.

Csalódtunk mind a ketten.
Mert mind a ketten mást kerestünk.
Én tél haváig, tél fagyáig nyíló őszirózsát
gyökerestül és erdei földestül
elvadult kertem bús csalitosába.
Te csak pár nyárvégi virágnak
bódító illatát
momentán üres porcellánvázádba.
És így történt, hogy eltévedtünk,
és az őszi kirándulásból
külön utakon tértünk vissza.
Én üres szívvel, Te üres vázával.

S mégis, versemben azt is izenem:
tudom, hogy egyszer
megtépázottan, szárnyszegetten
megbújni vágysz még remete szívemen.

Akkor, ha síró kedved támad:
Jövel!
A frigyszekrénynek kulcsa ott van Nálad!