Sorsunk
Szertebolygó árnyak vagyunk,
Mind, kik itt a földön élünk,
És a sorsnak vad szeszélye
Gúnyolódva játszik vélünk.
Égi szikrát olt szívünkbe,
Melynek tüze perzsel, éget
Úgy szeretnők átölelni
Az egész nagy Mindenséget!
Szárnyakat rak álmainkra,
Vágyainkat fölcsigázza.
Úgy, hogy szinte elsorvaszt az
Örök szomjúságnak láza!...
S majd ha egykor alkonytájban
Az utunkra visszanézünk,
És a sárga lomb közt járva
Azt kérdezzük, el mit értünk?
Akkor látjuk, hogy meddő volt
Minden álmunk, küszködésünk,
S csak a sorsunk vad szeszélye
Játszott gúnyolódva vélünk!
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!