Finta Sándor

Jövőben él reményem

Életem díszbojtja,
Előnye vagy foltja:
Hatvan évig mit tettem?
Szárny nélkül az Égbe,
Nem repülhetsz élve:
Szárnyakat növesztettem.

Világvándorlásom,
Tartós koplalásom,
Ma a szegre akasztom.
Éltem vásott korát,
Emlékezés torát,
Szívemből felfakasztom.

Hol vagy kova-tapló,
Ha már nincs alám ló,
Gyalog járom e földet.
Tüzet fog a dohány,
S a megyszáru pipám.
Mint egy oltár füstölget.

Máma könnyen teszem.
Nyakam köré veszem,
Csikóbőrös kulacsom.
Nyakát kitekerem,
Borral öntözgetem,
Száraz gégegaratom.

Nyomor írja: kenyér,
Mennyországgal felér,
Ha küzd’sz borúit egével.
Életváltó tanács,
Az ünnepi kalács.
Tápláló erejével.

Nincs tyúkhús, se kalács,
Szabad-tüzi bogrács,
Gulyáshús, juhpaprikás.
Pörkölt hagymás leve,
Puha kenyér bele,
Nem pattog ma karikás.

Felnyársalt szalonnám,
Itt a tenger partján,
Sercegteti a parázs.
Ábrándozó szívem,
Elámuló lelkem,
Előveszi a varázs.

Kalandoz a múltban.
Minden percben útban,
Pákosztosan rugtatón.
Idézi mi régi,
Szellemtelten égi,
Emlékeztet nyugtatón.

Csikó-csengő szava,
Vándor madár dala.
Emlékeim zsoltára.
Visszaszáll ma egyre,
Felségélt e hegyre,
Itt áll a hír oltára.

Délibábos Ecseg,
Tőlem messze esett,
A világ hátán hordoz,
Ős természet ölén,
Narancstermő földjén,
Kalifornia gondoz.

A viharzó tenger,
Álmaimból felver,
Tettre nógat s elterül.
Álomlátó lelkem,
Szélesítve telkem,
Csendes csenddé csendesül.

Látóhatárt veszít,
Oly messzire tetszik,
Elveszőben az irány.
Szemem fényét veszi,
Búsúlt lelkem eszi,
A háborgó Óceán.

Vénült, mint az utas,
Nyűtt bocskorom lyukas,
Nem győzöm már szalmával.
A szűrőm is keshedt,
Elől-hátul repedt.
Fércelgetem fonállal.

Messze már a messze,
Közeleg az este,
Köröttem settenkedőn.
Árnyékot növesztve,
Nyugalomra intve,
Megállásra késztetőn.

A múltat leírom,
Jelent még elbírom,
Jövőben él reményem.
Mely örökké éltet,
Vezérelve léptet,
Eloszlatja félelmem.