Ölvedi László

Palika

Ódon szekrényből, szegény szivembül
Fonnyadt rózsát veszek ím elő.
A multak méla minétje zendül,
Régi, régi alkony árnyakép
Felpattan egy szürke szemfedő
És előttem áll egy drága kép.
Szép arca sápadt s mégis oly vidám:
Kedves, kedves, kedves Palikám.

A vén szőllőben, emlékszel-e még,
Hogyan játszott két bohó gyerek?
Szép nyári nap volt, felhőtlen az ég,
Árkon-bokron futottunk, usdi!
Hullottak a rút bogáncsfejek,
Fakard vágott, állt a háborusdi...
Huszár voltam s te a kapitány,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

Pár év s a gyerek komoly nagy diák,
Caesart, Nepost vagy Toldit magol.
Ha lombosodnak már a kerti fák,
Első csókot csattant a tavasz;
Szent ifjúság, áldott, balga kor,
Forró tüzed ihletése az.
Elmerengünk balzsam illatán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

És egy napon riadt a trombita,
Zászló lebbent, indult a század.
Jött az Isonzó, Dnyeszter és Stripa,
Ezüst csillan ifju melleden.
Néha könnyem kis lapot áztat,
Minden sora büszkeség nekem.
Lelked élt a győztes pántlikán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.

S a harc - igen, a harc az elveszett...
Visszajöttél ismét közibénk.
Hordoztunk együtt vértelen sebet,
Magyar mécsek olaja voltunk,
Gyujtózsinór sorsa lőn miénk:
Szikrát vetünk, sohasem oltunk...
Verd az acélt, mégsem hajlik ám,
Hitted bizton kedves Palikám.

Forró, dalos nyár deres őszre vált,
Nagy kérdőjel a néma sirgödör.
Bebarangolom a hervadt határt,
Négyen vagyunk már csak öt helyett...
Száraz avarba metsző szál söpör;
Messze mentél - készitni helyet.
Hozzád szállok halk álomparipán,
Kedves, kedves, kedves Palikám.