Vanczák János

Szeptember 15

No urak, felvirradt, itt a nagy nap végre
Tekintsetek ide, a tengernyi népre,
Fényes paloták, amely körülállja.
Hogy ajkatokról az itéletet várja.

Tudjátok, ki e nép? Tekintsetek Vissza:
Őseinek vérét száz csatasík issza.
A névtelen hősök voltak az apái,
Egy sem fél közülük nyomdokukba állni.

Tudjátok, ki e nép? Tekintsetek széjjel
A kalászos rónán, lenn a bánya-éjben.
Kincset, gazdagságot rejtő városokba,
Puha kényelemmel bélelt hajlékokba.

Minden, amit láttok, ami nektek drága,
Ennek a seregnek a kezemunkája.
És a kincs, boldogság, mit e nép teremtett,
Mind a tiétek lett, mind tinéktek termett.

Neki semmije sincs, kincs, jólét tiétek,
Ti meg hálaképpen - szolgává tevétek.
Igy volt, úgy-e, így volt ezer évek óta?
Ha dalolt is a nép, sírt ajkán a nóta.

Igy volt, de most telve csordultig a serleg,
Hitvány szolgaságot tovább nem viselhet.
Eljött utoljára, mégegyszer hozzátok.
Testvérül, polgárnak, ha elfogadjátok.

Elfeledi, hogy e véren szerzett honba
Hosszú ezer évig, tinéktek volt szolga.
Elfeledi, hányszor hullott piros vére,
A ti üdvötökért e haza földére.

Ma még kér, nincs harag egynek sem szívében,
Holnap tán mindenik egy ellenség lészen,
S ha ma nem számoltok kérő ajakával,
Elveszi tőletek jogát két karjával.

Jogot most - jogot Árpád nemzetének
Ne azt kérdezzétek, ki magyar, ki német.
Hazát akar a nép, amely áldó kézzel
Mindent átöleli édesanya képen.

S ezért utoljára néz felétek kérve,
De ha ellökitek, ha hiába kérne,
Kitör ajakán a visszatartott átok
S haragvó lélekkel zudítja reátok.