Bányai Kornél

Ének az ember szemeiről

Örökké kutatója, lázas gyűjtője vagyok az emberi szemeknek!
Örökké nézem, bámulom ezeket a húsból kiütköző kutakat!
Merész mozdulatok, szelíd nyugalmak, szomorúságok,
jövőt igérő szerelmek, bánatok és örömök,
az emberbe sűrített állatok, növények, anyagok,
éhségek, betegségek, kívánságok, fájdalmak
világítanak felém ezekből a nedves nyílásokból!

Bent villog az agy, csurran a vér, egymásba fogódzva
vívnak előttünk rejtelmes harcokat a sejtek.
Öreg ismétlések, jól bevált módszerek sorakoznak,
s nem tudom melyik, melyik nagyobb: a naprendszer vagy a szív?!
És minden ezeknek az üveges szemeken, ezeken a sokszínű,
ezeken a különböző étvágyú szemeken lüktet befelé és kifelé.
Nézzétek a gyermekek szemét, ezek hasonlatosak
a színes üveggolyókhoz, melyek csak gördülni és csengeni tudnak!
Nézzétek a fiatal leányok szemei, mint tüzes tollú madarak
röpködnek az élet homályos őserdőiben!
Havas fejtetők alól csöndes tengerszemek vigyáznak
s kemény odvakból néha sasokat és karvalyokat látok kirepülni.
Virágok nyílnak vagy szúrós kórók, felhők esőznek,
erdők bókolnak vagy tengerek gurulnak,
énekelnek, hallgatnak, imádkoznak, káromkodnak,
sóhajtoznak, hörögnek, ordítanak, beszélnek,
csókolnak, harapnak, símogatnak, rugdalnak,
esznek, isznak, nemzenek,
mindent, mindent cselekednek az emberi szemek,
ezek a csodálatos nyílások, ezek a halállal csukódó csatornák
a világ felé!