Wohl Janka

Menj halni, lant

Jer, lant, kezembe, jer; de lant, ne várd
Hogy lelkedet, mit húrjaidba zárt
Egy sejtő isten, szabadítsam ki;
Ne várd, ne várd, hogy lelkemnek sugára
Ébressze föl ma alvó lelkedet,
S dal keljen húrodon szivem szavára.
Jer, lant, kezembe, jer... de halni jer!
Ki máskor éleszt, az ma ölni mer.

Nem pengetem már többé húrodat,
Menj és aludjál - többé álmodat
Kesergésem föl nem zavarja már.
Megúntam végre szenvedésben élni,
És százszorozva látni kínokat,
Melyeknek gyógyszert nem tudok remélni,
Nem vagy te más, csak visszhang, mely felel,
S a hangot százszorozva rezgi el.

Menj, lant, menj, menj! Nem kellesz már nekem,
Nélkűled is elég sajgó szivem.
Minek szakítsa a tulajdon kéz
Föl a vérző sebet vérző szivemben?
Hogy ezer hang és messzeszóló dal
Zenegje a keserves könnyt szivemben?
Hogy elbeszélje, mennyit szenvedek,
Sovárgok, könnyezem és epedek?

Egyért szerettelek, hogy e hazát
Dicsőité hő érzésű danád,
Egyért szerettelek, hogy a haza
Fájdalmas kínja, titkos szenvedése
Szárnyadra kelve a világon szét-
Áradt, és húrjaidnak remegése
Még többet mondott, mint a leghőbb dal,
Ha egybefoly hona fájdalmival.

Egyért szerettelek, hogy benned élt,
Mit szívem sajnált, mit szivem remélt,
Az elenyészett, fényes ősi kor,
Honom jövendő és jelen nagysága,
Az eltűnt szellemeknek üdvkora
S a bús jelen könnyének ragyogása,
Hogy benned élt a múlt, jelen, jövő,
Mi volt, mi lesz, minden mi nagy s dicső.

Egyért szerettelek, hogy hű valál,
S bár fájdalomban bőven osztozál,
El nem hagyád, ki könnyel terhele;
Sőt lángolóbban függtél húrjaiddal
A vért fakasztó, kíntelt ujjakon,
És rám borúlál nedves szárnyaiddal,
Hogy eltakarva a szegény szivet,
Enyhítsék könnyei a lángsebet.

Egyért szerettelek, hogy szeretél;
Ha szenvedék, hogy vélem szenvedél.
És nem szerethetünk mi senkit úgy,
Mint azt, ki vélünk vérzett és reméle,
Ki vélünk könnyezett, ki vélünk tűrt,
És lelki életünkben benne éle.
Hivem valál!... oh, mért valál oly hív?
Ezért is átkoz, kárhoztat e szív.

Együtt növekvénk, lant, te hű barát,
Együtt imádtuk sírva a hazát...
De lant, mit kínban érze a kebel,
Te azt virágos szárnyaidra kapva
Szellemvirágokként széthordozád,
És nem gondolva vissza az alapra,
Mosolygva alkotál zöld ligetet,
Hová borostyánt hint a képzelet.

Mit a magányban küzde a kebel,
Azt a világnak zengé húrod el.
Mit bizalommal onta ki a szív,
A fájdalomnak vad folyamú árját,
Azt a közönynek úgy dobád oda,
Mint mulatsága, kénye-kedve tárgyát.
S a nép feledve, hogy ez élő kín,
Mulat a költő zengő versein.

Oh lant, oh lant! Ezért ma halnod kell.
Hurod hiába nyög és esdekelt!
Melyért elárulád bizalmamat,
Én metsző gúnnyal ottan zúzlak széjjel,
A jégközönynek márványoszlopán,
És szívem őrjöngő, vadult szeszéllyel
Hallgatja húrodon a repedést,
A végső jajt, utolsó kínrezgést.