Kitavaszodás
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...
Pedig bolond az ilyen bús vitázás,
Künn sosem volt még szebb a favirágzás,
Ily illatos a szellők lebbenése,
Ily mámorító zsongás fönn a légbe'.
Ki a szabadba elaggott poéta!
Megbuggyan itt, mi bedugult, a véna,
Itt fényben úszom, kígyóként levedlem
Ami elaggott, idejemult bennem.
És nevetem az alkonyi vitákat; -
Az ifjú fák már teljes díszben állnak,
S mintha felém új életet fuvalna,
Az öreg törzsek virágzó sugalma.
Nagy életöröm buzog föl szívemben,
Az arany vödröt mélyen megmerítem,
Bele újjongok a zsongó tavaszba -
Ma, hetvenhetedszer kitavaszodva.
Budapest, 1934.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!