Kölcsey Ferenc

A költő

Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim,
S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Mint lepke röpdesett mellettem
A képzeteknek angyala,
S zúgó veszek között felettem
Borúlt el lángszín fátyola.

O géniusz, karjaid enyhelyében,
Hellásznak omladékain
Miként Dióne bölcsöjében,
Merengtem a kény árjain.
Vígan derűlt fel alkonyából
Előttem Róma hét hegyén,
S félistenimnek sírhalmából
Olymp felé lebegtem én.

Árnyaid közt Tibur szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Hullattam költőd sírhalmára
Epedt szemből hév könnyeket.
S hol éneklője Cynthiának
Zengette kellő lángjait,
Hordozta szívem Cypriának
Ah, győzhetetlen láncait.

Cypris, Cypris, szép tömlöcödben
Rabbá lennem mi jó vala,
Mi kedves olvadnom tüzedben,
S mint főnix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölemben ült az égi lyány,
S elandalítám énekemmel:
Mint hű párját a csalogány.

Ohajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni szép Remény,
Ha napjaim majd alkonyodnak,
Derűl-e rájok újabb fény?
Imádott tárgyak ellenébe
Röpűlnek-e egykor szárnyaim?
Vagy tán a sírdomb hűs éjébe
Megszűnnek édes álmaim?

Sors, vígan dőlök kebeledre,
Ha végóráid intenek;
Engedd csak, hogy sötét helyedre
Szép álmaim kisérjenek.
Fényektől bús lakod homálya,
Miként Aurora, felderűl,
S reám virúló rózsapálya
Mosolyg vad pusztáid közűl.