Vándordal
Fülembe sír a szél szava,
utamra húll a tél hava.
És nem derít borút a nap,
be nem ragyogja útamat.
De mámorít az alkonyat
keresni messzi partokat.
Megyek magamban álmatag,
irígylem én a szárnyakat.
Nagy ég, repűlni volna jó
a végtelenbe, hol hajó?
Egy csillag édesen kigyúl
és áradozva zengi túl
a fény a messzi éjeket,
a perc a hosszu éveket.
Oly szédítő a végtelen,
ha jő a messzi ég velem
s mit égre fest a régi vágy,
oly messze még a délibáb!
Nyugat, 1918 / 17. szám
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!