Szerző

Lendvai István

költő és újságíró

1888. július 5. — 1945. március 15.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 774 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2019. október 3.

Megosztás

Címkék

Lendvai István

Hajnalcsillag

Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány -
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?

Égő káprázat vagy e hajnalórán
csillaghagyta égbolt távolán,
varázsod mozdulatlanságot ró rám
az alvó Város palotasorán,
hol a hömpölygő Duna színes árja
időt s tájakat felejtőn köszönt,
és a Nap csókját örökifjan várja,
nem tudva emberi bút, könnyözönt.

Virrasztódat a Város nem gyanítja,
szép égi fény, mert Rábel most pihen.
Ha álma rossz: nyomor és bűn a nyitja,
ébren is arra fut majd sebtiben,
s bár sokhelyütt piroslik Jézus mécse,
sátántanyák mellett zsolozsma szól:
elég lesz-e, hogy lépését ne vétse,
ki tisztán indul kapuja alól?

Alszik a Város. A világ is alszik,
a Mindenség is, - ezt így hinni jó.
Most semmi jaj és káromlás nem hallszik,
nincs egymást gyötrő embermillió, -
kertek s mezők virága illatoz most,
aranycsillag az égbolt homlokán,
áhítat lengi át a néma Kozmoszt,
és csönd van a gyárkémények során.

Aranymécs a mennyország ablakában,
a hajnal hűs, illatos jelenés.
Mögöttünk már oly sok évmiriád van,
s reményünk néha gyarlóan kevés,
de tündöklik még Isten nagy irgalma,
nem hangzott még el minden énekünk,
és új ígéret ez az új hajnal ma.
Ó, hajnalcsillag, mit hirdetsz nekünk?

1936.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!