Sárosi Árpád

Csokonai

Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.

Elüzi, hajtja célos nyugtalanság...
Csak megszelidül bús szülője könnyén,
Hát megmarad a korcsok városában,
Bár fojtogatja a hináros örvény.

Szebb itt meghalni nádfödél csendjében,
A szemfedőt a jóság itten szőjje...
A Mecenások palotája fényes,
De durva kő és hideg a lépcsője.

Szük börtönéből végtelenség hívja,
Beszél a lelke jövő századokkal:
Ássátok fel a sirom. Nektek írok.
Jövök vigasznak egyszer, uj dalokkal.

Ez egy szó izzik meggyűrött papírján:
Reményi E szivén megtört gondolat.
Több semmi, semmi. S a gyötrő éjszakából
Derű s a hajnal jön meg ez alatt.

Ragadja lelkét szin, zsibongó érzés,
Siess poéta. A perc lepereg.
S az udvaron pimaszul beleszólnak
A porba szántó, lármás verebek.