Torkos László

Szegény fiú

Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, -
Tavaszt napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
Sóhajtva kérdem: mért hogy a végzet
Hozzád oly mostoha indulatu: -
Mi másnak játék, könnyű, lehellet,
Te nyögve görnyedsz a munka mellett,
Szegény fiú!

Vagy béfogadná tán ifju elméd
S életre híná a jó magot, -
Törekvő lélek lángheve az, mit
Tőled az irigy sors megtagadott?
Érteni tudnál, akarni nem tudsz,
Serkentve int bár a koszorú? -
Vigasznak oh mily parányi, - semmi, -
Mi haszna más kór betegje lenni,
Szegény fiú!

Hogy fájhat - érzem - szived, ha látod,
Mint csillogtatja más sikerét, -
S téged a gáncsok szégyene üldöz,
Kicsinylés nyilától nincs, a ki véd,
Kik érted élnek, azok szemén is
Haraggá torzúl a néma bú,
S bár szívet, lelket kin lángja éget,
Csak szaporítják keserűséged,
Szegény fiú!

Vagy nem is érzed sorsodnak átkát,
Gúny, panasz, szégyen semmi neked? -
Jövőre gondot lelked nem ismer,
Elég, a perczet ha élvezheted? -
Oh akkor vagy csak igazi árva,
Koldusok közt sincs oly nyomorú! -
Ha sejti szíved, hogy vérzem érted,
Tán nem is bánod, tán nem is érted -
Szegény fiú!