Kiss József

Mese

Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi -
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra -
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen -
Mezítláb nyáron, bocskorba télen -

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. -

De szóltak az urak: "Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!" Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog - a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda - rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
"Kiheverem, hisz fiatal vagyok."

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: "Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla -
És mindeneknek már vége is volna?..."

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

"Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd - szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót -
- Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni -
- Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt...

- Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!"