Pável Ágoston

Lyukassátoros, mostoha életem

Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres árvaságom!
S a beszivárgó szennyes, jeges hólé
hányszor folyt egybe
patakzó, toros könnyeimmel?!

Egyszer mégis megszánt a Sors!
És tündöklő selyemszövetből
- csillagos, kékmosolyú mennyboltozatul -
tündéri sátrat vont
didergő, rongyos életem fölé.

Azóta az Ezeregyéjtszakának
kárbunkulusszemű,
fülledt titkaival álmodom.
S egyre fehérebb, édesebb mannával,
s pirosabb, mámorítóbb borral
rakom meg vendégasztalom.

De jaj,
csillagos egem kék csodáiból
a kormos életponyva rongyos résein
csak pár sovány sugár derít reám
s terített asztalomra.

(Csak tudnám,
hogy az ezüstküllős Göncölszekér
miért menekül meredek rúddal előlem?
S vajjon ki integethet
gyémántporos saroglyájából
oly szánón-búsan földi napjaim felé?)