Tisza Domokos

Vörösmarty halálára

Egyiptomfölde örökös nyarában
Sugár pálmák árnyában ülök én.
Lelkem a mult, a szebb, dicsőbb után van:
- Szemem csodálva nyugszik remekén.

Az óriás rom arczán csata látszik:
- Sesostris és nyomában győzelem.
Lelkem velem ködös mesékbe játszik,
A jelent, s otthont is elfeledem...

Midőn megszólal fönnt egy pálmaágról
A hír gyászos hollója; - s fölriaszt.
- (Villámsebesen, légyen bármi távol
Prédáját bizton fölkeresi az!).

Meghalt! meghalt! meghalt a fölkent költő,
Ki a jövőnek multról énekelt;
Eltört a végláncszem, melylyel ez öltő
Apáival még öszvefügghetett.

Gazdátlan a lant: mint a görög íjja
Feszitő kart melly többé nem talált.
Nincs senki már, ki az égnek lehíjja
S itt eldörögje intő Szózatát.

S Egyiptom eltünt. ...elém puszta Alpár
Nyílik helyébe őshazám ölén.
Rajta nem Rhamses: - haddöntő Árpád jár
Futó Zalánt üldözve jön felém.

Majd a síkból hegy lesz; cserré a pálma,
S újabb csatáknak zaját hallgatom.
- Mintha ott győző László herczeg állna....
S Etelke véle, a szép hajadon.

És felkiáltok: "nem halott a költő!
Mig él nyelvünk nemtője, ő is él.
Ki néma szűzből azt első felkölté
Hogy rögtön zengett, édesen beszélt.

Emléke állni fog; el nem enyészve
Ezrek során, mint állnak e romok.
Neve a nemzet templomára vésve
Mig áll a templom, addig élni fog."

- De jaj; meddig lehet igy halhatatlan?
A roskadó szentegyház alig tart.
És kél a kérdés, keljen bár hivatlan,
- Hátán még meddig hord a föld magyart?!