Sárosi Árpád

Tinektek nyilnak a fehér kapuk

Csak ott kacag az üröm hangosan,
Ahol sok sziv fonódik egybe:
Csilingelő virágkelyhei
A szeretetmezőnek.
Mi nem leszünk ez estén egyedül.
Piros kedv gyullad fel az asztalunkon,
Vendéget várunk,
Csodaföld lakóit.

Kitárva állnak a fehér kapuk.
Isten kapui, lelkünk sarkain:
Fényszárnyai az emberszeretetnek.
Az abrosz haván
Szavak illatoznak:
Hivó igék, a szentéj énekéből,
Zsoltárai a szegény Betlehemnek.

Tinektek nyiltak a fehér kapuk,
Kik jöttök messze csillagokból
Vendégekül:
Csöndes hajlékra vágyó Béke,
Testvért megértő Jóság.
Hűség, Szelidség, Mindentmegbocsátás,
Könnyetletörlő szótlan Türelem,
Hálás Alázat, Vigasz, Irgalom...
Mint gyermekek a hideg idegenből,
Haza siettek -
Velünk ünnepelni.

Mert aki küldte őket
Ugy akarta:
Ne legyünk egyedül ez estén.
Az abrosz haván rózsák illatoznak,
Vendégeink ajándékvirága.
Együtt szegjük meg ez éjjelen
Az élet közös kenyerét.