Reményik Sándor

Idézőjelek

Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.

De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig - Veled.

Akkor - zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket...
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat.

S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.

S csak azért írok, mert Te akarod.