Szerző
Szendrey Júlia

Szendrey Júlia

költő, író, Petőfi Sándor felesége

1828. december 29. — 1868. szeptember 6.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 46 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2018. szeptember 3.

Megosztás

Címkék

Szendrey Júlia

Zoltán fiamnak

Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnől a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Mig örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy;

S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hü anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed?

1858.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom