Czóbel Minka

A béka

A föld kietlen, száraz és kiholt,
Igen mély, hosszu téli álma volt.
Pedig mi hőn óhajtom a tavaszt!
Mi régen vágyva, várva-várom azt.
A zöldre hajló füvet nézem át,
Keresve a legelső ibolyát.
De az bimbóját még a földre hajtja,
A legkorábbi is, a fehér fajta.

Azért még sem hiába néztem szét,
Elémbe küldé egyik hirnökét
A kikelet, bár eztet nem is vártam,
Azért örültem néki, hogy találtam.
Mit gondoltok, hogy pille volt talán?
Vagy egy időelőtti csalogány?
Hát nem biz az, mert ennek nem volt hangja,
Sem a szépségből semmiféle rangja.
Nem volt az más, csak egy varangyos béka,
Széles feje, akár egy régi véka.
Sárgás-zöld szinben fénylett ránczos bőre,
Fél ugrásokkal mászva ment előre.
A téli álom-mámor volt szemében.
Azt gondolom: igy nézhet széjjel épen
Azon hires, mesés indus fakir,
Kiről azt mondják: hogy aludni bir
A föld alatt is; tetszhalottak álmát,
Mig sirján nőnek vetemények, pálmák,
És végre, ha kiássák, bizton vélve,
Hogy már meghalt, - hát ott van, vigan, élve,
Azaz, hogy alva, de hamar felébred,
A napsugárra mindjárt visszaéled.

Biz' nem volt ő szép - már a béka, mondom,
- Mert a fakirra nékem semmi gondom, -
De mikor jó a hir, ugyan ki nézne,
A hirmondó arczára, öltönyére.

A békának úgy megörültem én,
Miként ha lenne, fényes tünemény.
Mint ezer ibolya, oly bizton épen,
Oly hangosan, ha nem is olyan szépen,
De oly megnyugtatón hirdette az:
"Elmult a tél, már itt van a tavasz!"