Inczédi László

Az életről

Hosszú kínok, kurta kéjek,
Nagy küzdésre kicsi bér, —
Mégis, mégis szép az élet,
Sok gyönyörben lehet részed,
Mig utad a sirhoz ér.

Ha válladat száz gond nyomja,
Ha megcsalt is lány, barát,
Ne gondolj a sírhalomra:
Az élet megorvosolja,
A mi sebet maga vág.

Úgy tolul érzés érzésre,
Miként egy hullámra más,
Alig-alig veszed észre,
Mikor támad a sötétre
Legvakitóbb ragyogás.

Magában a fájdalomban
Van érzet, mi fölemel;
Bár szived vérezve dobban,
Mindenkor egy vigaszod van:
A tudat, hogy létezel.

Lenni! Mily hatalmas eszme!
Érzek, tudok, akarok,
Nem csak a mindenség része,
Mely beolvad az egészbe,
Magam is egész vagyok.

Ható, tevő, mint az isten,
Önmagamban egy világ, —
S volna vágyam széjjelesnem,
A rontó halált keresnem,
Hogy holt porrá gyúrjon át?

Nem, a sir nem rév nyugalma,
A hol a hajós kiköt;
Tengerárnak forgatagja,
Mely hullámit összecsapja
A széttört hajó fölött.