Pável Ágoston

Ha kihullok dermesztő századomból...

Mostanában
sokat járok a középkorban
alázatos, kopott kámzsában.

Csipkéstornyú, ódon kolostorokban
visszhangos, dohos folyosókon
ődöngő léptem meg-megkoppan.

A masinás, statisztikás,
röhejes, kérges napjaink elül
sugárnyi fényért, sugaras igékért
zilált, hazátlan, szomjas lelkem ide menekül.
S a málló, tömjénfüstös oltárok tövén
csodátsóvárgó vágyban fölfehérlik
a rejtélyes, csillagvilágos égig.

Az aranyosruhájú, szende,
kuporgó, merev kőszenteket vallatom
holdfényes éjjelente.
(A mai csodák olyan vékonyak,
s mai vitézeken
oly pókhálós, gyűrött a mente!).

Félig sejtett dimenziókban
gyötrődve, tapogatva keresek
valamit, mi kihullt a Mából,
ebből a lyukas, értéksüllyesztő rostából.

De minden fordulón elém sötétlik
csontvázfejével a hóna alatt
egy-egy rablólovag.
S minden oszlop mögül
megpörkölt boszorkányok csúf denevérszárnya
lebben felém.
S én tovarezzenek egy avasabb világba.

Ha mostanán
képzeletemnek csapóajtaján
kihullok néha dermesztő koromból:
így bukdácsolok századvégtől századvégig,
kinzó kamráktól csontőrlő kerékig,
máglyától lobogó máglyáig
és keresztfától keresztfáig,
míg Te szomorú, fehér árnyad
a Golgotának alján meg nem állít.

Ott üszkös kezedre borulva,
kisírom-panaszolom magamat
reám terített jóságpalástod alatt.

Te szánón hajolsz bujdosód fölé,
s patakzó sebeid kelyhéből
megitatsz újra hittel, emberszeretettel,
kibékítsz minden földi rettenettel,
s dajkáló, meleg tenyeredből
úgy ejtesz vissza, ragyogó-orcásan,
egy bíboregű hajnali órában
újra hinni, csalódni s megbocsátani
a százhinárú, pokolgépes Mába.