Pável Ágoston

Hűséggel megvert embertársaim!

Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
Futóhomokban teng sovány gyökéren,
melyet az első szél kifordít
és nyomtalan tovább sodor.

Ahonnan én megyek:
megsimogatom az útszéli kórót,
amely megtépte ünneplőmet;
s megsimogatom a kaján göröngyöt,
mely elgáncsolta vándorlábamat;
s virágoskertem kártevőire is
megbékélten gondolok,
mint a viharra derű idején,
mint bánatokra örömpirkadáskor,
és mint lidérces, vak utakra
békét kináló ligetek ölén.
Mert örömök és bánatok,
lidércek, kórók, orv vakondturások
hozzátartoznak elfolyt napjaimhoz,
mint árny a fényhez, élethez halál,
s mert minden szenvedésnek csordul egyszer méze.

Én mély gyökérrel forradok a földhöz,
és minden arc a holtomig kisér.
S ha záporok kimosnak a szemekből:
a nézésüket magammal viszem.
Én hátrasíró arccal távozom,
és hátratáruló karokkal
- a jót, a rosszat egyaránt zokogva -
a Minden-Multat ölelem. -
Én mély gyökérrel forradok a röghöz!

Óh, egyszer már utamba állt a Sors,
és kigyomlált az ősi televényből.
S azóta
a durván kiszakított gyökerek
sötét cseppekben mostanáig sírják,
csorgatják véres könnyüket.
És minden csepp, mint kalapácsütés,
koppanva hull szivem falára.

* * *

Köszöntelek Testvéreim!
Lassúlépésű és mélygyökerű,
sírba, szemekbe görcsösen fogódzó,
hűséggel megvert embertársaim,
köszöntelek!