Czóbel Minka

Végső óhaj

Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A sűrűn hulló esőcseppeket.

Ha szívem láthatára elhomályul,
Ha nem várt bánat hő lelkemre tör,
Ha élet láza égő gondolattal,
Dúló érzéssel kínoz és gyötör.

Egy kérésem van akkor is csak hozzád,
Örök, hatalmas, rendíthetlen ég:
Gyáva panasz szavát ne add ajkamra,
Ne nyomd szememre a kín bélyegét!

Küzdöttek mások is, elmúlt előlük
Vagy így - vagy úgy, az ürömtelt kehely.
Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.

Szeretve lenni, szeretve, megértve
Bánatban, ez a boldogok sora,
De szánva idegentől, megalázva
Szánalmunkkal, csak ezt nem - ezt soha!