Szerző

Dura Máté

költő, hírlapíró és hivatalnok

1859. szeptember 8. — 1939.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 55 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2017. november 30.

Megosztás

Címkék

Dura Máté

A pusztai templom

Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.

Két oldala áll még, mint a test csontváza
S esd az időnek, hogy kimélje, ne bántsa.
A vén idő hallgat, de ráül a romra
S hol legépebb a fal, ott kezdi és bontja.

Tejfehér uszályu felhők járnak-kelnek,
A szent hely romlásán dörögve könyeznek:
Te vén idő, tudd meg, hogy az istent bántod,
Mikor e szent helynek falait rongálod.

Meg is szakad néha a templom romlása,
Tovább megy az idő, hogy hát ne is lássa;
De emberek jőnek, kő kő után dobban
S egész szekerekkel viszik tova onnan.

Igy, mit tűrni látszik idő és természet,
Azon emberektől nincs semmi kimélet.
Egyikét fösvénység ördögei küldék,
Másikát sarkalá az égető szükség.

De áll azért a rom, mint a multak váza,
Az eltünő élet képeit példázva.
Éltünk: elenyésztünk. Ez az egész élet.
Egy kis szikra, mely e fagyos földre tévedt.

Évek után új év, századokra század,
A jövőre ismét egy újabb kor támad:
S a mit egyik épit, lerontja a másik,
Hol az imádkozott, ez vígadva játszik.

Ide is eljárnak gond nem űzött népek,
Virágarczu lányok, gyorsvérü legények
S honnan egykor a hit az egekbe szállott,
Ott most szilaj nóta kergeti a tánczot.

De ha jön az éjjel és a világ csendes,
Még csak a denevér s a bagoly se repdes,
A mint a kétszarvu hold fellép az égre:
Lassanként gyülemlik a szentegyház népe.

Lágy szellem-alakok végetlen csoportja
Csengő énekléssel vonul be a romba.
S az, a ki ezt látja, az a pásztorember
Térdre esik némán, igaz érzelemmel.

Megújul az oltár, palástos szolgája
Isteni hitéből lángokat rak rája.
Régi imádságát lemorzsolja szépen
S egy sincs köztük, ki meginogna hitében!

A dal pacsirtája is ide száll reggel,
Itten imádkozik vidám, meleg kedvvel,
S az a repkény ottan a külső oldalban
S az a mohanép is fohászkodik abban.

A szentegyháznak meg vézna tető-karja
Szinte reszket, mintha mozdulni akarna,
Mintha egy világot tartana ölelve,
Mintha most is buzgó népe volna benne.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ