Dura Máté

Sirok között

Sírok között bolyongva, megcsap
Az elmúlás lehellete,
Úgy érezem: én se vagyok több,
Mint a fa hulló levele!
Ha testileg megszűntem élni,
Idők vihara elsodor,
Anyagom, e csipetnyi por,
Benne lehet a falevélben,
Nem sejtve: éltem vagy nem éltem.

Névjelző fejfák, kőkeresztek
Csak eltűnő, rideg tanúk,
Azt hirdetik, a földi létben
Számunkra sir a közös ut,
Néptörzsek, hegyek leomolnak,
Létünk örök átváltozás,
De benne a föltámadás
Minden porszemben, kis parányban;
Hamuban is a régi láng van.

Tudásunk nyíltan igazolja:
Porból vagyunk, porrá leszünk,
Egy pillanat, fényes jelenség,
Öntudatos, szép életünk.
A hány elem, mind visszakéri,
Mit csontjaink közé rakott:
A tüz-értelmet, anyagot -
S folyik tovább testünk erélye,
Világföntartó működése.

A végtelen anyag a Térben,
Napgömbünk is atalakúl,
Nagy alkotója összezúzza
Földünket irgalmatlanul.
Ez sorsa a fénynek, erőnek,
Naprendszer, porszem egyre megy,
Nincsen kiváltság, égi kegy!
Mégis birkózva jéggel, tűzzel,
Térben, időben nem vészünk el!

Élünk tovább a nagy Tejutnak
Tán százezer uj csillagán,
De szerteszórva, öntudatlan.
Minő alakban? Az talány.
Szivemből gyöngy, vagy drágakő lesz,
Agyamból fényes napsugár,
Mely egy Mindenséget bejár;
Mig két kezem, sziklákba nyomva,
Vulkánok láváját kidobja.

Volt anyagom csak meg se sejti,
Hogy uj körében mit művel
Ujabb erő uj tettre készti,
Körforgását végezni kell!
Ha tudná, hogy már mint eszes lény,
Eszményi czélért küzködött,
Tán szétrobbantná a ködöt,
Mely akkor is el fog terülni
S az emberek agyát megüli.

De hátha az erők határát
Nem látja meg gondolatunk?
A Mindenség nagy műhelyébe
Lehetetlen pillantanunk?!
Mert a Természet tesz kivételt,
Nem tartja a törvényt, szabályt,
Teremthet olyan emberpárt,
Mely visszanéz tisztán a múltra
S hogy százszor élt s fog élni, tudja

Ily czéllal kéj volna az élet,
Imádnék a nagy Végtelent,
Megáldanék a földi sorsot,
Amért sok szépet, jót teremt,
Elhinnők, hogy a Mennyben élünk,
Föl is fogunk támadni, még
Fölöltjük lelkünk szép mezét;
Mely énünktől elválhatatlan -
Hajh, szörnyű tény, csak - gondolatban!

Tengerek, bányák üregében
Porló hamvak, ne féljetek,
A Teremtésben nincs atom, mely
Elveszthetné az életet!
Élünk, leszünk minden időben
Mindenségbetöltő anyag,
Uj czélt keresve, hallgatag,
Mit nem látni, nem hinni szenten,
Vagy kikerűlni lehetetlen!