Betegágyon
I.
Elmúlni és megsemmisülni
Az ember czélja nem lehet, —
Hiába volna szent barátság,
Hiába volna szeretet?
Olyan sok nemes és nagy eszme,
Mi emberszívben létre kel —
Bennünk csupán azért születne,
Hogy mint a pára tűnjön el?
Mi éjjel-nappal tenni késztet,
S ösztönzi lelkünk szüntelen,
Bensőnkben csupán azért égne,
Hogy minket semmivé tegyen?
Mi gondom rá? Mit tépelődöm?
Minden elvész az ég alatt,
Csupán az eszme kél ki egykor,
S a szellem az, mi megmarad!
II.
Ez hát az élet, melyért úgy rajongtam:
Szenvedni folyton, szakadatlanúl,
Szemeimet a kínok közt kisírni,
Míg árva lelkem tűrni megtanúl.
Ez hát az élet, melyet úgy szerettem:
Feküdni lázban, kétségek között,
Elfogyva lassan, testben összetörve,
Mint a hajó, mely szírihez ütközött.
Lezárt ajakkal várni jobbulásra,
Magamba fojtva sóhajtásomat;
Magamba fojtva egy-egy jajkiáltást,
Mit jó anyámnak hallni nem szabad.
Miért vérezzem még az ő szivét is,
Mely éjjel-nappal érettem remeg.
Oh nem vagyok egészen elhagyatva:
Jó arczát látva mit se szenvedek.
Szelíd szavára mindent elfelejtek,
Szemeim forró könyet ejtenek.
És hálás szívvel gondolom magamban:
Jóságáért az Isten áldja meg!
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!