Darmay Viktor

Az én urambátyám

Csöndes, békés úriember
Az én kedves urambátyám;
Hogy oly nagyon csöndes, békés,
Nem is hinném, ha nem látnám.
Alig tudja, veszi észre,
Hogy a világ egyet fordul;
Élni is tán csak úgy él ő,
Már szokásból, unalombul.

Új a régit fölcseréli,
Padlásra jut mente, kalpag,
Csengő-pengő sarkantyú, de
Fittyet hány ő a divatnak.
Eddig hordta, most eldobja?
Válogasson más, de ő nem;
S egy ruhája télre, nyárra,
Jó időben, rossz időben.

Olvasgatni? ő nem olvas,
Az is tán egy kalendárjom,
Vagy ha éppen hoznak kurrenst,
De könyvet ne, semmi áron.
Az újságot is csak írják,
S mendemonda nem kell néki;
Evek óta egy a nóta:
"Hej neszmélyi, verpeléti!"

Tisztújítás, választáskor
Székvárosba be-berándul;
Ezt ajánlják a legelső,
Azt a másik alispánul.
"Éljen — kurjant ő — a régi!"
Hogy meghalt, hiába mondják,
S haza robog elégülten,
Letudta az ország gondját.

Három derék fia is van,
Három bajszos csecsemője;
Nevelésük? égre bízta,
S hogy nőjenek, az esőre.
Pitteg, pattog a karikás,
Úgy megülnek a ló hátán,
S gyönyörködve nézi őket
az én kedves urambátyám.

Kis király ő a faluban,
S fia mind megannyi herceg,
Szép lányoknak, menyecskéknek
Sárga gyűrűt, kendőt vesznek.
"Én is ily csapodár voltam!" —
Mondogatja néha-néha,
S el-eldúdol egy hajdanit,
Ha rájő az ifjú véna.

De ha tűzbe hozzák, akkor
Aztán nem ismer rá senki,
Hanem ez csak az egyszer van,
Hogyha adót kell fizetni.
Királyoknak, kormányoknak
Nincs több olyan ellensége;
S hiszed, hogy föllázad? Dehogy!
Csak fizet és azzal vége.

Szóval csöndes, békés ember
Az én kedves urambátyám,
S ami legfőbb, talpig magyar,
Ha ugyan megáll a lábán.
Alig tudja, veszi észre,
Hogy a világ egyet fordul;
Élni is tán csak úgy él ő,
Már szokásból, unalombul.