Dukai Takách Judit

Az én képem

Barátom! Szent tűzzel emelem kezemet
S azon szent oltárra teszem le képemet,
Amelyet a minap barátságunk emelt,
És a hívség rózsakoszorúkkal hímelt;
Az oltárra, melyet az érc-állandóság
Támasztván, nem rontja meg a múlandóság.
Vedd le onnan, vedd le hűségünk jelére
S tartsd meg barátságos frigyünk hitelére!
Fekete haj födi fejemet, láthatod
S már természetemet ebből gyaníthatod;
Ám a fekete szín a gyászt ábrázolja,
Óh! - s ez bennem magát meg nem hazudtolja:
Hajlandóságom nagy a szomorúságra
S egy csendes magányba rejtett komorságra.
Víg is vagyok néha, szívem kiköltözik
Gyászából és örömköntösbe öltözik;
De mégis erőt vesz a bánat ezeken,
Gyakran új sebeket ejt vérző szívemen;
Öröm-gondolatim ismét elreppennek
S bús képzeletim szabad szárnyra kelnek.
Magyar születésem hozza magával tán,
Hogy természetem szomorúbb, mint vidám.
Közmondás az, hogy: a magyar sírva táncol,
Magyar természetünk hát, mely ehhez láncol.
Hogyha muzsikámon magyart játszik kezem,
Érzett örömimről mintegy felejtkezem;
De van benne olyan, ami megvidámít
S bús gondolatimból hamar táncra ámít.
Sok óráim vagynak örömmel teljesek,
De olyan napok is, melyek keservesek.
Ha elmémbe tűnik szülőm elvesztése
S szemem előtt lebeg gyászos temetése:
Legfőbb örömömet akkor ott találom,
Hol altatja őtet ama hosszas álom.
A kriptaajtónál állok, avagy ülök,
A képzet szárnyain egekig repülök;
És ott mulatok én a mennyeiekkel,
Társalkodván lelkem a boldog lelkekkel.
Komor álmaimból ismét visszatérek
S mellettem sok gyászos sírhalmot szemlélek.
A némán ott álló keresztek látása
Vérező szívemnek újabb tőrszúrása.
Az irigy földházra kiöntöm könnyemet,
Mely elfödi kedves szülőmmel kedvemet.
Természetemet ím’ már megismerhetted,
Hogy magyar szívem van, ebből sejdíthetted.
A szemeim kékek. Talán nem vigyázta
A természet útját s bennem elhibázta.
Gondolod fekete szem fekete hajhoz,
Vagy legalább barna illett volna ahhoz.
De ne véld barátom! Jól van elrendelve:
Tulajdonságomhoz van ez mérsékelve.
A kék szín jele az állhatatosságnak,
Mely nincs alávetve változandóságnak.
Az állandóságot bármiképp próbálod,
Hidd el, bő mértékben bennem feltalálod:
Akár a villámok hulljanak felettem,
Akár veszély tátsa száját én előttem,
Avagy a nap mindég mosolyogva nézzen
S rám ezer örömet halmozva tetézzen:
E szent oltárra én buzgón tömjént rakok
S hív barátságunkban soha nem lankadok
Vedd igaz szívemből eredett vallásom,
Légy te is állandó kékszemű barátom!