Dukai Takách Judit

Tavaszi gondolat

Egy szomorú esetre

Minden örül, valamerre
Könnyes szemeim néznek,
Még a bús gerlicék is tán
Vígabb éneket zengnek.
Örömöket a patakok
Csergedezve jelentik,
Víg kedvöket a f ülmilék
Gallyak között éneklik.

Minden észrevette immár,
Hogy elmúlt a komor tél,
Az erdő is megvidámult
Játszik benne a langy szél.
Huhognak a komor baglyok
Este odvas fáikon
A vándorfecskék fészkökbe
Lapulnak falainkon.

Mindennek van kikeletje,
Minden újul és vidul,
Minden az égnek hatalmát
Megismeri s megindul;
Minden elhervadott virág
Felövedz új életet,
Minden, kórók új szép színben
Áldják a természetet.

Óh! - csak nékem nincs kikelet,
Nincs részemre vidulás
Nem jön edző bajaimtól
Sehonnan szabadulás.
S hát én semmi részt sem veszek
E sebgyógyító írból?
Nincs nekem hát kikeletem?
Nem látok ki e sírból?

Nem reményiek tiszta eget
Már beborult napomra,
Míg nefelejcsek nem lesznek
Ültetve sírhalmomra.
De mit töröm én magamat?
Mit zúgolódom? — hiszen
Adhat még majd kikeletet
Nekem is a jó Isten.

Óh ti dicső láthatatlan
Seborvosító kezek!
Adjatok nekem is egy víg
Kikeletet óh egek.
Ne epedj, ne, óh búsult szív,
Hagyd el e bús képzetet.
A tél után, majd tavasz lesz:
Áldjuk a természetet!