Endrődi Sándor

Pál úr és a kert

Pál úrnak - érte senki meg ne rójja! -
Volt egy legyűrhetetlen passziója:
Nagyon szerette a kertészetet
S kellett, nem kellett, mindig ültetett.
Repkény futotta be a ház falát,
Körötte sűrűn körte- s almafák;
Itt egy csoport nyír, hársfa, bükk amott,
Fenyő is, hogy terjesszen illatot,
Kőris, szil, akác, bodza, jegenye,
Odább egy részlet bokrokkal tele:
Itt orgona, ott tamariszkusok,
A kút mellé meg fűzfákat dugott,
Szóval: csak áskált, plántált szüntelen,
Hogy kertje mentől árnyasabb legyen.

Ez a sok ág-bog aztán összenőtt
És megfüllesztett minden levegőt,
Egymást nyomkodták, fojtogatták
A terjeszkedni nem tudó fák,
Elsatnyult rajtuk lomb, levélzet
S az ültetés mind csenevész lett.
Jött zápor, langy eső - hiába már!
Fölöttük égett izzó napsugár,
Alattuk állott a dohos meleg -
S Pál urat majd a - szél ütötte meg.
"Bolondos túlzás! - mormogott magában -
Szóval: szamárság, amit itt csináltam!
Hogy újra lélegzethez jussanak
E pusztuló fák, lombok, sudarak
S kertemből újra legyen valami:
Nincs más kigázolás, mint irtani!"

***

Költő barátom, tovább mért meséljek?
Tán így is érted a mesémet...