Szerző
Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály

magyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja

1800. december 1. — 1855. november 19.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 739 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. október 23.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Vörösmarty Mihály

Az éjféli ház

"Isten hozzád, büszke város,
Roppant kőhalom!
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.

Mely után oly hőn sovárgék,
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.

Kerted annyi bájvirága,
Tündér szépeid,
Már nem vonnak, s rövid napod,
Rövid éjeid.

Nincs szememnek mulatása
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.

Távol, halmon és vizen túl
Róna közepén
Áll egy kis lak, Emma háza:
Oda vágyok én.

Ott busong az elhagyott lány,
S oly hű kebele;
A hűség arany betűkkel
Írva van bele.

Szép is, jó is, és szeret is
S rám epedve vár,
E kemény, e hittelen szív
Megtagadta bár."

Így tünődik Dálnok Endre
S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot
S zengő palotát.

Egyedűl megy, és alatta
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A tél mezején.

Víg falúknál, víg lakóknál
Mégyen úta el;
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.

Ifjak híják, szép leányzó
Várja s hő kebel;
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.

Mintha hátrahagyni vágyna
Önnön lételét,
A világot és a földet
S minden örömét:

Oly szilajon, oly elszántan,
Oly bőszűlve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.

És a síkon pusztaság van,
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.

De sem tőle; sem hozzája
Nem vezérel nyom:
El van hagyva, eltemetve
Mint a fájdalom.

Sóhajt Endre, és az éjfél
Tompán visszazeng,
Félelemtől és reménytől
Aggó szíve reng.

Ott van, hallgat, és nem hall szót,
Néz, és senki sincs;
S nyílik - máskor annyi kéjre! -
A megért kilincs.

Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.

Vállain elomladozva
Szög hajfodrai,
Haloványan elpirúlva
Gyenge arcai.

S nyugvó tenger van szemében,
Mely egekre néz,
Melyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész,

Melyben a múlt és jövendő
Álmát tűkrözi
S azt öröm, bú harmatgyöngye
Már nem öntözi.

S mintha épen most vonná fel
Álma fátyolát,
Föltekint, s az ifju benne
Látja Emmáját.

S szól: "Ah Emma! csak magad vagy?"
S a lány nem felel.
"Emma, Emma, hát nem ösmersz?"
S a lány nem felel.

"Emma, Emma! messze útról
Érted jöttem el,
Elhagyám a nagy világot
S érted hagytam el;

Emma, Emma! megbocsátasz,
Angyal, úgy-e meg?
A megtérőt Emma szíve
Nem tagadja meg?"

S mint szoká, ölébe voná
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét;

De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, mely velőkön
S lelken átlobog;

Mely reményt és bátorságot
S vágyakat megöl
S a halált és sírba néző
Bút támasztja föl.

"Ah ha el vagy szánva s nálad
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót, és ne nézz ily
Lélekölve rám!

Ez nem engem, egy világot
Tenne semmivé:
Ah ne vess ily rémszemet rám,
Ez nem Emmié."

"Dálnok" - így szól, a leányka
Lassan, rémesen
Fölkel, nagy bú súlyaival
A szép termeten.

S mint rózsával temetett sír,
Nyílnak ajkai,
Vaskebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:

"Késő! késő! Dálnok úrfi,
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.

Várva láttam a tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva a nyárt és az ősznek
Hulló levelét.

Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú,
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.

Van-e kedved ily tanyához?
Vagy bár lásd magad."
S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.

És azonban sűlyed a ház,
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj felén túl
Alszik csendesen.

A kis háznak sűlyedtével
Elhúny a világ,
S éj van messze a nagy síkon,
S hó és pusztaság.

De középen féltemetve
Áll egy kis kereszt,
Rózsaszínű lobogója
Rajta lengedez.

Fejcsüggedten a sebes mén
Kötve tombol ott:
Dálnok a sír kebelében
Halva maradott.

1830.

Vörösmarty Mihály aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!