Vörösmarty Mihály

Egy boldogtalannak panasza

Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
Minden Morphéus csendes ölébe borúl.
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm:
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
Zsengedező gallyak fürtjein által evez.
És egyedűl a boldogtalanok szívébe felunszolt
Búkra tekint kegyesen Isteni éke felől.
Már levonúla az éj e környék bércire, mégis
Jótévő fényét önti lebegve reám!
Ám mi haszon? bánatba merűlt lelkemnek erőtlen
Vágyását a sors félre ragadja, viszi.
A hüves alkonyodást útálva világot ohajtok,
Int a nap, és szaladok zsenge világa elől.
Várasból ligetekre viszont a pusztai térről,
Őrűlt várbacsaló kedvem habozva ragad.
Szárazról tengerre, de a mély tengeri síkról
Félelmem száraz földre kikelni siet.
Haj! mi időre leszen már vége ez üldözeteknek?
Vagy mi határ fogad el csendes ölébe utóbb?
Ah! hova tünteted el kegyes Hold, deli képed előlem,
Mily szomorú felleg korma vakítja tüzed?
Most, mikor elhagyatom mindentől, meg te is elhagysz
És régen keresett fényedet eltagadod.