Aszlányi Károly

Éhség

Elkékült szemmel s trillázó szívvel
megyek, mezőn, erre, arra; térdig kalászban
sárga datolyákról álmodom.
Hányszor mondtam: uram, de jó az élet
terített asztal partján. De szépen dalolnék
tele gyomorral: mint olajos torkú madár
s részeg villanypóznák; tavaszkor.

Riadt, színes karikák táncát mohó szememnek -
azt adod, igen. Sárkányok szöknek
Kék magasba, tikkadt tökvirágra
aludni hull a dongó. Ez az egész. De
piros nedű, piros kalács, mazsola-verte;
csiklandó szavak csak álomban terülnek elém.
Minek a többi. Minek a szépséges, közismert tavasz;
léggömb, tyúkhúr, vonat, világszép róna, tavasz, tavaszi
harmat, tömérdek szirom s szappanszagú
vidám cselédek -
uram, ha lehet, ennék, sokáig, könnyes örömmel! s utána
oly szépen tudnék dalolni, mint részeg,
büszke villanypóznák a szélben, tavaszkor
kilenc méterre a töltés felett.