Bányai Kornél

Ének a mélyben munkáló erőkről

Ó nagyszerű, örök időktől buzgó, ős erők, csodálatos
halk rúgók, régi tervek föld színén, mennyekben és a föld alatt!
Minden mulandó, csak ti vagytok épp s belőletek bont ősi láz
élőket, holtakat!

A messzeség fejünkre szórja tenger csillagát mint port a szél,
Tavasz varr hímet föld szűrébe, színözön, hová csak elhatol
a szőke napsugár, de minden egy mélységből int, egy célba fut
betű vagy pávatoll.

Az élet változik, megszépül, torzul, szüntelen ez így megyen,
öreg kerék, küllői századok, megfordul és új arca van
a percnek is, de áll a mély, mindegy minő idő, munkálkodik
a mélység hangtalan.

Így hánykolódik habra hab, napot tör és újból alámerül.
Így nőnek városok, követ feszít a csók, nap hull - és barna rom.
A mélybe csend és jönnek friss csodák, szebb béke leng amerre dúlt
harc és forradalom.

Mindnyájan így, akik bölcső és sírhalom között sáfárkodunk,
szájunkra vesszük világ dolgait, bús gyermekek bezárt ajtók előtt,
ujjongva bontsuk életünk, a röggel egy vagyunk, új istenek,
munkáló, ős erők!